-Tom Kaulitz személyesen kis hazánkban!-fogtunk kezet.
-Én is örülök hogy itt lehetek!
-Egy kis előjáték?
-Mire gondol?-húzogattam a szemöldököm.A nő csak ingatta a fejét.
-Na de.Mi történt mielőtt sztár lett ez a macsó?!-nézett végig rajtam.
-Jöhet!-a nő megragadta a táv kapcsolót és egy kép jelent meg a kivetítőn.
Az erős maga biztosságom szerte foszlott.Helyette düh és óriási szomorúság kerített hatalmába.
-Ki ez a lány?-ezzel betelt a pohár.Szinte felugrottam a székből.Úgy rohantam ki hogy mindenkit feldöntöttem kifelé menet.Minnél messzebb akartam lenni attól a förtelmes stúdiótól.A lábaim egy parkba vittek.Ott egy fűzfa tövéhez rogytam le.A telefonom megállás nélkül csörgött.Mikor elővettem már nem tudtam parancsolni az érzéseimnek.A telefon teljes erőmből a földhöz vágtam.A fa sem úszta meg egy jobbos nélkül.De utána egy ritkaság történt.Sírtam.Nagyon ritkán sírtam de most nem tudtam visszafolytani.A könnyeim patakokban folytak.De még ez sem enyhítette lelkem kínzó fájdalmát.A hideg futkosott a hátamon, végtagjaim remegtek.A hasam liftezett és olyan kicsire összehúzódott hogy nem lehetett nagyobb egy ökölnél.A levegő egyre kevesebb lett körülöttem.Az agyamat szürke köd borította.Szemem előtt könnyfátyol úszott.Miután sikerült egy kicsit megnyugtatnom magam elindultam.Nem álltam épp egy stabil a remegő lábaim miatta de mikor meghallottam a sikoltozó lányokat fel kellett vennem a nyúlcipőt.Amikor már az összes erőm elfogyott összeestem.De nem épp a legjobb helyen...A teljes sötétség vett hatalmába.Kellemes és tudatlan sötétség.
2007. 10. 29.Újra azon az estén voltam, azzal a gyengéd, gyönyörű teremtéssel.Barna haja pihe könnyűséggel omlott vállaira.Ott ült egy padon arcát a kezébe temetve sírt.Mikor felemelte arca könnytől ázott, szeme már vörös volt.De mégis...Mégyis leírhatatlanul gyönyörűnek tetszett az esti fényekben.Mint egy angyal...
-Szia baby!Miért sírsz ilyen keservesen?-ültem le mellé és simogatni kezdtem a hátát.Haját kisöpörtem az arcából.Ő csak hüppögött és zokogott
-Mondjad nyugodtan!-és akkor először éreztem azt mikor egy nő miatt vagyok összetört és nyugtalan.Azt akartam hogy örüljön...hogy nevessen...Mikor újabban kitört belőle a sírás megölelt és fejét a vállamba fúrta.Automatikusan visszaöleltem.Amikor csillapultak a kedélyek elengedtük egymást és kezet fogtunk.
-Amelia Schöder!
-Tom Kaulitz!-mosolyogtam rá bátorítóan.
-Örülök hogy megismerhetlek!Hány éves vagy?-elgondolkoztam egy kicsit és akkor esett le hogy nem ismer meg.
-18.Te?
-17.Olyan ismerő vagy.Nem találkoztunk már?
-Hát lehet-vakartam meg a tarkóm.
-Van már munkád?
-Ja.
-És mi?
-Gitározok egy bandában.
-Ó.Hogy hívják a bandát?
-Tokio Hotel.Ő, lehet most nekem is két kérdésem?
-Persze!Nyugodtan!
-Ismered a bandánkat?És a másik hogy volt már nagyobb baleseted?
-Nem nem ismerem a bandád.És honnan tudod?
-Ott a heg az arcodon-mutattam az alig 1 centis hegre.Még én magam is meglepődtem hogy észrevettem.
-Hát igen...Volt egy autó balesetem.Teljes memória vesztés volt a következménye-hajtotta le a fejét.
-Ó, sajnálom!De nehogy a múlt miatt kezdj el nekem itt megint pityeregni-emeltem a fejét az állánál fogva.A smaragd zöld szemei szomorúan csillogtak.De a szempár sarkaiban a bujdosó izgalmat is felvéltem.Kezeit idegesen tördelte.
A szívdobogásom felgyorsult a kétszeresére.Jóleső melegség töltötte be a szívemet.Az úgy nevezett ,,pillangók" repkedték be a hasamat.Kívántam.Kívántam de nem úgy mint egy egy éjszakás csajt.Valami többre vágytam tőle.De ezt még én sem tudtam megfogalmazni mire.Még sokáig beszélgettünk míg olyan sötét lett hogy alig láttunk el az orrunkig.Ránéztem a kezére a nagy csend után.
-Fázol?-a bőre tiszta liba bőrös volt.
-Egy picit.
-Tessék itt a pulcsim-nyújtottam felé az említett tárgyat.
-Nem kell!
-De!Nyugodtan vedd fel!Én nem fázom így-kegyes hazugság...
-Akkor viszont nagyon köszönöm!-vette fel a ruhadarabot.
-Hazavigyelek?
-Nagyon megköszönném de cserébe behívhatlak egy kis enni és innivalóra.
-Megegyeztünk.
Beültünk a Cadielekbe és hajtottunk.Izgatott voltam az este miatt.A kérdések csak úgy száguldoztak az agyamban.Mikor leparkoltunk a háza előtt leesett az állam.Egy óriási villa fogadott gyönyörű virágokkal, fényekkel, mindennel.A ház előtt még két autó állt.Egy BMW és egy Ferrari.
-Gyönyörű ház!-mondtam egy füttyentés kíséretében.Amelia csak forgatta a szemét.
-Na akkor bejössz?Ne ijedj meg ha anyámon és apámon kívül még két embert is találsz a házban.Szerintem itt van a nagybátyám is.
-Oké-bólintottam.Nem értettem.Még csak most ismert meg de azonnal házra hív.Biztos hogy optimista meg naiv.De ezzel együtt is nagyon bájos.
-Sziasztok!Meg jöttünk-kiabálta el magát a leány.
-Ünk?-jött ki a nappaliból az apa.
-Csókolom!Tom Kaulitz!-nyújtottam kezet amit el is fogadott.
-Szia!Mr. Schöder!De inkább csak Tyler.Tegeződjünk légy szíves!
-Oké.
Bementünk ahol nem épp négy hanem legalább tíz ember ült.
-Hello!-köszöntem
-Szia!-és mindenki felállt kezet fogni és bemutatkozni.Miután ez az egész hacacáré megvolt felkullogtunk az emeletre.
-Szép a szobád!
Kék falak voltak de abból se sok látszott mert beborította a tömérdek rajz.Ruhakupacok mindenhol.Az ágy feldúlva itt ott a földön egy könyv egy füzet.
-Bocsánat a kupiért de nem tudtam hogy vendégem lesz!
-Semmi baj!Az én szobám is ilyen szokott lenni!-olyan aranyos mikor zavarba jön...
A sok ruhahalmaz alól előkotort egy kis frigót.Belőle elővett egy Cola-s üveget és két poharat.meg egy kis chips is volt ott.
-Te a hűtőben tartod a poharat és a chipset?-erre nagyon el kezdett nevetni mire még jobban össze zavarodtam.
-Igen.Mert a hűtő mát nem működik.Inkább szekrénynek nevezném.
-Ja-ekkor szúrtam ki a sok ruha alatt egy barna akusztikus gitárt.Tudtam hogy már csak rám vár.
-Te tudsz gitározni?
-Hát...Nem igazán.Csak egy pindurit.
-Akkor játszok neked valami!-ezzel elő is kaptam a ruhák alól a hangszert.Belevágtam a Rette Mich-be.Volt egy pont mikor már úgy éreztem hogy teljesen átadtam magam a zenének.Elszálltam a számmal együtt mikor vége lett.
-Kész profi!-tapsolt meg.
-De George mégis lenyom Guitar Hero-ban-mindeketten jóízűen elkezdtünk röhögni.
-Te tudsz valamilyen hangszeren játszani?-kérdeztem.
-Igen.Már nyolc éve zongorázok.
-De jó!-tapsikoltam-Van zongorátok?
-Van!
-Zongorázz nekem!-néztem rá boci szemekkel.
-Na jól van!De csak azért mert azokkal az piszkosul szép barna szemeiddel ilyen szépen néztél.
Átmentünk egy fehér szobába ahol az egyik falon végig tükör volt és azzal párhuzamosan egy cső.A szoba egyik sarkába volt elhelyezve egy csodálatosan szép fekete verseny zongora.
Lassú léptekkel odament a hangszerhez és leült elé.A hold fénye olyan varázslatossá és angyalivá tette ezt az egészet.Azt hittem káprázik a szemem.Mint egy tündér mese...
A zongora hangja már csak a hegy csúcsa volt.Olyan könnyedén és átszellemülten játszott hogy öröm volt nézni.A törékeny kezei siklottak a hófehér billentyűkön.Mögé álltam és onnan figyeltem.Vékony ujjai olyat műveltek ezzel a hangszerrel amit nem hittem volna hogy lehetséges.Vége lett a számnak.Felállt és felém fordult.
A szemem az ő szemei és szája között cikáztak.Nem bírtam tovább.Odaléptem mellé a zongorához és szembe fordítottam magammal.Közel húztam törékeny, vékony testét.Fejünk közelítette egymáshoz és végül egy forró csókban értünk össze.Lágyan és vágyakozva kapott ajkaim után.Nyakamban erősen kapaszkodott.Csípőjét fogtam és egyik kezemmel végig simítottam a gerince mentén mire megborzongott.
Ajkunk szétválása után csak a másik szemét fürkésztük.Én mérhetetlenül boldog voltam.Nem éreztem magányt és a szívem is megtelt szeretettel.Éreztem hogy valakinek nagyon fontos vagyok.Már pedig ezt egy nő személyesíti meg most nem az ikrem vagy a haverjaim.
Az ő szemében is öröm csillogott.Bizalmat és segítséget várt tőlem.Megerősítést és támogatást.És nem utolsó sorban szeretetet.
A megerősítés képen még egyszer megcsókoltam.Most már magabiztosabb és vadabb volt.A szobájába húzott és kezét vándorútra indította a pólóm alá.Én sem tétlenkedtem.Hasát és hátát simogattam míg ő lehámozta rólam a pólót majd lelökött az ágyra.
Szó szoros értelmében nekivetkőztünk az éjnek.Eszméletlen jól éreztem magam vele.És még, és még akartam belőle.Éreztem és tudtam hogy végre, végre valaki szeret és én viszont tudom szeretni.Tudtam.Tudtam hogy itt az ideje hogy beszéljek vele de mikor kinyitottam a szemem nem volt mellettem.
Ijedtemben magamra kapkodtam a ruháim és leszaladtam.A nappaliban nem volt ahogy a konyhában sem.Mikor már mentem volna vissza fel a szobába Mrs Schöder szólított meg.
-Jó reggelt Mr Kaulitz!
-Önnek is!Nem tudja hol van a lánya?
-Leugrott egy kis reggeliért.Nem sokára jön.
-Óh!Köszönöm szépen!
-Szívesen, máskor is!-majd bement a konyhába.Ránéztem az órára.Negyed kilenc.Gondoltam letusolok majd lemegyek.Leértem de senki nem volt lenn.Még Amelia sem tért vissza pedig már kilenc óra.Aggódni kezdtem.Bent a konyhában egy cetlit találtam.
,,Szia Tom!
Amilyen gyorsan tudsz gyere a kórházba!
Üdv.:Mrs. Schöder."
Szinte kirepültem a házból és ültem be az autóba.Pillanatok alatt ott voltam.Aki rám nézett az tudta hogy most nem lenne jó zavarni.
Aggódtam.Leírhatatlanul aggódtam és nagyon nagyon ideges voltam.Most egy kicsit sem tudott érdekelni Bill vagy a Tokio Hotel.Rohantam és csak hármasával tettem meg a lépcsőfokokat arra az emeletre amit a portás mondott.Amikor beléptem a folyosóra a síró Mrs.Schöderrel és a nyugtató Tylerrel találtam magam szemben.A legrosszabb gondolatok fordultak meg a fejemben.
Ledermedtem.A hányinger kerülgetett.A szívem összeszorult, a levegő egyre kevesebb lett.Gyors iramban lépkedtem oda a síró anyához és a nyugtatgató de mégis aggodalmas apához.
-Tyler!-suttogtam és közben vállára helyeztem a kezem.
-Mondd fiam-mondta egy kicsit megtörten.
-Mi történt?-erre a kérdésre a nő még keservesebben sírt.A férfi odahajolt a fülemhez és belesúgta:
-Elütötte egy autó.
-De kit?-suttogtam vissza.
-Lyát!-ez engem is úgy szíven ütött mintha engem csapott volna el az autó.Szédülni kezdtem majd a mosdót vettem irányba.A tegnap esti kaját és az üdítőt viszont láttam.
-Jól vagy fiam?
Erre nem feleltem semmit csak a legtávolabbi sarokban lecsúsztam a földre kezemet az arcomba temettem.Szememet becsuktam és már is a lány mosolya, a játéka, és az együtt töltött éj jutott eszembe.És ezzel együtt az is hogy most azonnal el is veszthetem.Azt az örömteli érzést.Azt a törékeny, angyali, bájos teremtést aki ilyen boldoggá tudott tenni.És ez könny csalt a szemembe.Az egy napja megismert szerelmem és boldogságom elveszthetem.Talán ő volt az életem.
A könnyeim érte folytak.A könnyeim a boldogságért és a szeretetért folytak.Féltem.Soha életemben nem féltem semmitől.A tanároktól, emberektől, szülőktől, semmitől.És most igen.Féltem a magánytól és csalódástól.
Négy óra múlva...
Az orvos kilép félig véresen majd megszólal.
-Tom Kaulitz!
-Itt vagyok!-pillanatok alatt ott teremtem mint valami engedelmes kis kutya.
-A beteg szeretne önnel beszélni.
-Akkor bemehetek?-az orvos csak bólintott.
Besiettem a műtőbe ahol minden el volt már pakolva.Ő csak le volt takarva egy lepellel.
-Tom?
-Itt vagyok!-simogattam meg a fejét majd adtam neki egy csókot.
-Valamit el kell mondanom.
-Mondd!Legyen az bármi!
-Meg fogok halni...-mondta elcsukló hangom.
A szívem kihagyott egy dobbanást és lelkem mélyen nagyon mélyen összetört.Az arcom mozdulatlan maradt mégis lefolyt rajta egy könnycsepp.
-Azt szeretném mondani hogy nagyon köszönöm.Tündérmesébe illő volt veled lenni.Még hacsak egy éjszakára is.El varázsoltál már akkor mikor odajöttél és megvigasztaltál.Felhőtlen boldogságot éreztem melletted és biztonságot.Leírhatatlan volt veled lenni.Éreztem milyen szerelmesnek lenni.Segítettél megtapasztalni hogy milyen csak egy napra is valaki szerető karjaiban ébredni, aludni, álmodni....-az ő és én könnyeim is záporoztak.Leírhatatlan örömöt és fájdalmat okozott az amit mondott.Örültem mert ugyanúgy érzett mint én és azért is mert ennek nőnek már az is
egy tündér mese volt amikor együtt voltunk.A fájdalom abból gyökerezett mert ezt mind, mind, egy pillanat műve alatt elveszik.Eltűnik a boldogság, az angyalom és az angyalommal együtt a vele megtörténő tündér mese.
-Én is pont ugyan így éreztem.Mikor megláttam könnytől ázott arcodat azt hittem egy mennyből leszállt angyal vagy.És tényleg az vagy.Mert örömet és boldogságot csempésztél az éjjelembe.Szerelmet amit még én sem tapasztaltam soha életemben.Betöltötted az űrt a tátongó szívemben.És emiatt mindig és mindig szeretni foglak.
-Én is!-és lehunyta szemét egy örök álomra, sötétségre.
-Lya!-ültem fel immár a kórházi ágyamon.
A fejem majd széthasadt a lábam és oldalam nagyon sajgott.Az üres kórteremben öcsém, anyám, és Gordon foglalt helyet.Amikor felültem az ágyba felkapták a fejüket de a név hallatán már tudták hogy most egy újabb mély gödörebe fogok esni.
A többiek csak mélyen hallgattak és néztek rám.
Elöntött a szomorúság, a fájdalom, a magány.Sírtam.Nem tudtam vissza folytani.És egy nem várt pillanatban nyílik az ajtó.
És egy riporter lép be.Villogtatni kezdi a vakut de nem tud most érdekelni semmi az ég adta földön.Bill és Gordon azonnal ugrott hogy kinyomja az ajtón a firkászt.Ők is kimentek hogy senki több ne tudjon bejönni.Kint még George és Gustav tartotta fel az embereket.Egy kis idő múlva ők is bejöttek.A két kidobó ember beállt az ajtóba és őrzött.Sírás még mindig folytogatott.
Nem tudom hogy és minként de már csak ketten voltunk a szobába.
-Figyelj Tom!-Bill.
Rá se bagóztam.Néztem egyenesen előre.Csak néztem ki a fejemből.Tehetetlennek és üresnek éreztem magam.Hogyan tovább?Már csak a zene maradt meg Bill.Hogyan tudnám Lyának bebizonyítani hogy mennyit jelentett?
-Bill!
-Mondd!-pattant fel öcsém felélénkülten a székből.
-Meg akarom köszönni Lyának azt a mesébe illő csodálatos éjjelt.Segítesz?
-Ha nem kell megöljelek akkor igen.
-Írni szeretnék írni neki egy számot!Zongora kísérettel.Olyan szövegre gondoltam ami könnyed, törékeny, csodálatos.Olyat ami elvarázsolja az embereket ha meghallják.Amikor megláttam ott ülni elvarázsolt.Nincs rá jobb szó.Úgy éreztem hogy én vagyok a királyfi akinek a hercegnőn kell segítenie.És olyan jó lett volna, ha ez a mese is, happy end lett volna...
